Tisztelt Ünneplő Közösség, kedves Ajnádiak és Vendégek!
Március 15-e a magyar nép legfőbb nemzeti ünnepe immáron 167 éve. Ebben a hosszú és küzdelmes időszakban – kezdve a szabadságharc leverésével, majd a kiegyezés illúziójával, első világháború, Trianon és román világ, majd a második világháború, kommunizmus és most a liberalizmus – sem tudták eltüntetni, sőt csorbítani sem ezt az ünnepet és a márciusi lelkesedést.
Elsősorban megemlékezünk azokról, akik közösségünkhöz tartoztak:
az első a szentmihályi Sándor László nemzetőrszázados, akit Kolozsvár mellett, Szamosfalván végeztek ki 1849. október 18-án, felakasztották, 3 gyermeke maradt árván. A vérengző osztrák altábornagy báró Karl von Urban parancsára végezte ki a rögtönítélő hadbíróság koholt vádak alapján. Sándor Lászlóval együtt kivégezték felettesét a madéfalvi Tamás András alezredest is. Érdemes lenne ennyi év után a községből egy küldöttség is elmenjen ehhez az emlékműhöz Szamosfalvára, és lerója kegyeletét a százados sírjánál.
Második hősünk az ajnádi id. Orbán Mihály, aki megszökött az osztrák csapatból és csatlakozni akart Bem seregéhez, sokáig itt bujkált Barakaszában, de elárulták, és Sztaniszlóban vesszőfutással kivégezték. Egy éves gyermeke id. Orbán Antal maradt árván.
Akikre még büszkék lehetünk a szentmihályi Ladó Ferenc honvédszázados, aki hazakerült a szabadságharcból, és 1870-ben halt meg, sírja a szentmihályi temetőben. Szintén szentmihályi Gábor Áron jobb keze, az ágyúöntés nélkülözhetetlen szakembere Bodor Ferenc, a balánbányai üzem, majd a madarasi lőporgyár, végül a bodvaji vashámor vezetője volt. 1874-ben halt meg, a budavári temetőben nyugszik.
Ebből a korból idézem a szentmihályi tanács levelét a fronton küzdő honvédekhez, 1849-ből: „Felszólítunk titeket, székely véreink, hogy a táborban nemzetünkért s magatok dicsőségéért híven és igazságosan szolgáljatok, víg kedvvel, bátor lélekkel vívjatok nemzetünk szabadságáért. Mü es minnyájan 18 évestől 50 évesig fegyverbe és hadi gyakorlatokban vagyunk, és mihelyt szólít a szükség, veletek küsdünk.” 1849. február 15-én. Ekkor az ajnádi ifj. Böjthy Imre volt a községi nemzetőrség vezetője.
A szabadságharc vérbefojtása után a jobbágyfelszabadítás nem volt zökkenőmentes. Szentmihályon súlyos eset 1857. április 14-én zsellérlázadás és ellenállás történt. Biális László jószágainak licitelése és a zsellérjárandóság intézése miatt a két helybeli csendőrt elzavarták, így a Szépvízen állomásozó kompánia, század támadta meg a felkelőket. Elbarikádozták magukat, heves tűzharc volt a 123-as házszámnál, sajnos, hármat agyonlőttek a túlerőben levő osztrák katonák, hetet súlyosan megsebesítettek, a sebesültek közül kettő nő volt. Az osztrákok ezt is eltitkolták, egy bécsi levéltárban porosodott 150 évig ez a német jelentés, sikerült felkutatnom a gyulafehérvári érseki levéltárban, hogy kik voltak a községbeli áldozatok. Barabás Miklós 31 éves, Szentmihály 93. házszám, László István 33 éves Szentmihály 123. házszám, Rácz József 20 éves Szentmihály 126. szám. 1857. április 6-án temette el őket Szőcs Imre plébános. Mindig is a hatalom eszköze az erőszak volt. Bővebben ezekről a falumonográfiában olvashatunk!
Másodsorban szólnunk kell arról, hogy a napokban felerősödött ismét az autonómia igényének hangja, több helyen tartottak március 10-én felvonulásokat, és egyre gyakrabban a politikai beszédek is az önrendelkezés szükségességéről szólnak. Valós és régi vágya az erdélyi magyarságnak. Én mégis úgy gondoltam, hogy nem az erdélyi önrendelkezésről beszélek, hanem a helyi autonómiáról.
Leltározzuk fel gondolatba, hogy mi mindenünk van, és azt is hogy ezekkel hogy boldogulunk. 400 évvel ezelőtt, az 1622-es falutörvényben a legfőbb közösségi értéknek mondták a községi erdőt, legelőt, valamint a megélhetést nyújtó földeket. Létezett a székely és szász falvakban önrendelkezés: szigorú szabályozás és védelem alatt állt a közös és magánvagyon. Mikor jövünk rá, hogy az erdő a legnagyobb kincs, mikor jövünk rá, hogy a bagó árért eladott fa, idegen földön idegen állampolgárt gazdagít, saját utódjainkat pedig szegényíti. Mikor jutunk el arra a szintre, hogy vizeinket ne szennyezzük és mérgezzük, elég megnézni valamelyik patakmedret vagy arra gondolni, hogy a tavaly föld napján 9-en 40 nagy zsák szemetet szedtünk össze a patakok mentén. Mikor tudatosítjuk magunkban és egymásban, hogy tavasszal és ősszel egymás munkáját tesszük tönkre, amikor állatainkat a mezőkön legeltetjük, vagy csak úgy hanyag módon elengedjük. Falustársam munkáját, megélhetését ennyire becsülöm? A kérdéssort folytathatnánk…. Tehát van autonómiánk?! Nincs, még az sincs, ami évszázadokon át megvolt helyben és az nem függött mástól. Önrendelkező közösség voltunk, közösen megvédtük a javainkat és ezáltal egymást, így tudott fennmaradni a közösség. Önrendelkezés viszont ott van, ahol rend van.
A Márton Áron oratóriumban is központi szerepet kap az erdő és a szülőföld védelmezése, az itthonmaradás. Ha hagyjuk, letarolják erdeinket és kihúzzák lábunk alól a földet, ellopják zászlóinkat a faluból. Ha hagyjuk…
A mai ünnep erre is figyelmeztet, hogy lépjünk az életüket feláldozó honvédek nyomába. Ők azért vállalták a vértanúhalált, mert hittek, hogy akár azáltal, akár a harc által utódaiknak jobb és szabadabb életük lesz. Mi nem kell a harctérre menjünk, de azért kell felelősen dolgoznunk és közösen egyház, civilszervezet, közigazgatás, közbirtokosság, s a falu összes lakója, hogy utódainknak legalább úgy adhassuk át ezt a csodálatos tájat, erdőt, mezőt és épületeinket, ahogy kaptuk, vagy még jobban. Nem várhatjuk, hogy majd Bukarest vagy Budapest vagy Brüsszel megoldja közösségi problémáinkat, vagy hogy általuk majd fejlődik falunk, hanem mi magunk kell akár kétkezi munkával, ötletekkel, tudományos munkával, adományokkal segíteni a közösségi kezdeményezéseket. Ezekre jó példák az elmúlt évek közös megvalósításai: játszótér, turistaösvény, kálvária, jubileumi rendezvények, színpad, székely kapu, különféle területrendezések, stb.
Ma amikor itt a kicsit rendbehozott és feldíszített emlékoszlopnál emléktáblát avatunk és elhelyezzük az emlékezés koszorúit, akkor emlékezünk a magyar forradalomra és az áldozatokra, de emlékezünk őseinkre, akiknek köszönhetjük több mint 500 éves és folyamatos múltunkat, azt hogy itt és most magyarok és katolikus tudtunk maradni. Emberi szempontból nem lehet okunk panaszra, mert szabadon ünnepelhetünk, szabadon építhetjük közösségünket, hála Istennek nálunk nincs háború, éhínség, járvány. Nemzeti szempontból lehetne jobb a helyzet, ezért kell megértetnünk a többségi nemzettel, hogy csupán nemzeti jussunkat az 1848-ban és 1918-ban megfogalmazott igényt és ígéretet kérjük teljesíteni.
Tisztelt megemlékező közösség,
a mai nap az emlékezés napja, a nemzeti összetartozás megtapasztalása, helyi és nemzeti értékeink felleltározása kell hogy legyen. Tanulsága pedig, hogy elődeink nyomdokán haladjunk tovább, építsük a székely rendet, vigyázzunk a helyi önrendelkezésre, hogy meg tudjuk védeni közös vagyonunkat, értékeinket, és folytassuk közösen, vállvetve a közösségi megvalósításokat, elképzeléseket. Ne feledjük az elkövetkezendőkben még inkább szükség lesz minden egyes emberre, cselekvő és aktív közösségi részvételére, mert csak így tud megmaradni Ajnád is erős és autonóm közösségnek.
D.a J. Kr.!
