Tisztelt Gyászoló Közösség!
Másodjára búcsúzunk el egymástól, igaz először az oltár mellett álltam 2007-ben a nyugdíjbúcsúztatóján. Ez nem olyan….Úgy érzem a mi kis falunkból ment el valaki, aki maga után űrt hagy. Akarva-akaratlanul tudomásul kell vennünk, hogy a kiszabott esztendők leteltek, és a papbácsinak útra kellett kelnie, el kell mennie azon az úton, amelyen minden földi halandó elmegy.
Szenvedő Jóbbal fogalmazva: “Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek, nem térek vissza. Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.”
Életünk nem lehet csak néhány évtized szakadatlan küzdelme, harca a létfenntartásért, s aztán egyszeriben mindennek vége, mintha sosem lettünk volna, mert az ember, Isten gyermeke.
“Mert közülünk senki sem él önmagának…” – állapítja meg Pál apostol. Istenben bízó élet a legjobb felkészülés a halálra. A halált kegyetlennek tartjuk, de a legnagyobb ösztönzőnk arra, hogy maradandót alkossunk, hogy ne tűnjünk el nyomtalanul. „..mert ha élünk, az Úrnak élünk…” folytatja Pál apostol.
A szentmihályi-ajnádi hívek nevében nem mulaszthatom el, hogy ne köszönjem meg a lelkiatyának a 12 évnyi szolgálatát. Gyarapított bennünket hitben, reményben, szeretetben, békességben élni. A faluban tanította a gyermekeket. Kisiskolás korunkban először olvastatta fel velünk az olvasmányokat, szentleckéket. Annyira szerettünk felolvasni, hogy már második harangszónál ott voltunk, mert az érkezési sorrend döntőt.
Összefogta a fiatalságot a hétvégeken tartott az ifjúsági hittanórákon, pásztorjátékkal is készültünk minden évben, az ünnepeket a szavalataink tették szebbé. Az egyházi épületek felújításán is fáradozott, hordtuk a cserepet, fát, kertet festettünk, pityókat szedtünk, a munkaszeretetére is megtanított bennünket. A vasárnapi szentmise után az ajnádiak, kisebb-nagyobb csoportokban mise után elbeszélik a hét eseményeit, mindig bekapcsolódott a papbácsi is egy-egy jó szóval, történettel. A házastársakra, öregre egyaránt figyelt, segített, akin csak tehette.
Gyászolja egyházközségünk, emlékeinkben megőrizzük felejthetetlen egyéniségét, mosolygós, mindig barátságos arcát, és azt a képet, amelyet Lukács Márta: Gyertya című verse helyettem megfogalmaz:
„Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,
Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve.
Olykor küzd az áramlattal,
És titokban sír talán,
Aztán ismét biztat, hitre
Serkent, szinte megnő lángja,
Hogy rohamosan csökken, fogy,
Sőt csonkig ég, nem is bánja.
Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.”
Utolsó szavaim a híres, nagy magyar írónknak, Wass Albertnek adom át, hiszen Fülöp atya mindig fontosnak tartotta a magyarság biztatását, a családot és az itthonmaradást.
„Számotokra megszűntem létezni, de én itt vagyok a hegyek közt, szívek közt és mindenhol, ahol engem látattok.”
Isten vele Papbácsi!
/Elmondta Szatmáry (Kerekes) Zsófia,
Gergely Fülöp atya temetésén a borzsovai temetőben, 2020. szeptember 1-jén/