Minden évben eljön az a nap, amikor tekintetünk, figyelmünk a temetők csendjére és mindazokra irányul, akik előttünk jártak az élet útján. Már halottak napját megelőzően megtakarítjuk és feldíszítjük a sírokat, elhelyezzük a kegyelet virágait, meggyújtjuk az emlékezés mécseseit. Az emlékezésben ott a mérhetetlen fájdalom, a veszteség, az űr, a magunkra maradottság érzése, amit egy hitvestárs, édesanya, édesapa, gyermek, testvér, barát, rokon távozása okozott. Az emlékezés könnyeket csalogat szemünkbe, mikor felidézzük elhunyt szerettünk arcát, szinte halljuk emlékezetes hangját és látjuk mozdulatait.
Idén is, a zord időjárás ellenére, tömegek keresték fel a temetőket, hogy megemlékezzenek. Ilyenkor a sír körül összegyűl a család, a rokonság, majd a gyertya fényénél imádkozunk és valahogy megérezzük azt, hogy ilyenkor elhunyt szeretteink közelebb kerülnek hozzánk és mi hozzuk. Értelmet nyer a mondás: „csak az hal meg, akit elfelednek, örökké él, akit igazán szeretnek.”
Mégis … , hiányoznak ők nap mint nap, hiszen üres lett a helyük a családban, a rokonságban, a közösségben.
Kőbe vésett fájdalom: az elmúlás. De a feltámadás reményében hisszük, hogy egyszer viszontlátjuk őket!
