Tisztelt gyászoló Család, gyászoló Közösség!
Kedves Tanító bácsi,
Nehéz megszólalni. Elköszönni jöttem tanítványai és az ajnádiak nevében.
Olyan személytől kell elköszönnünk, aki nemcsak a családjáért, hanem a közösségért is munkálkodó ember volt, aki mindig és minden helyzetben tudta a kötelességét. Ő a mi tanító bácsink, aki feleségével együtt 1963-tól közel 4 évtizeden át oktató-nevelői munkája teljesen Csíkajnádhoz kötött, ahol megkülönböztetés nélkül oktatta, nevelte a kicsinyeket hazájuk, népük, anyanyelvük szeretetére. Mindig hangoztatta a tanító nénivel közös életük arany korszakát Ajnádon töltötték. Szívén hordozta mindazokat, akik körülvették őt. Legelsősorban családját, szeretteit, akik mellette voltak.
Reményik Sándor sorai jutnak eszembe:
„Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja…….”
Igen, mi, akik itt állunk most koporsója körül, elbúcsúzunk tőle.
Gondolatok, emlékek kavarognak bennem. Mikor az ajnádi kisiskola folyósóján reggelenként találkoztunk tisztelettel, vegyes félelemmel köszöntöttük Őt. Valami áradt belőle, amit akkor gyerekfejjel nem tudtam megfogalmazni, ezt csak később értettem meg. Ez a tekintély, ami nem tanulható, nem erőszakolható ki, nem függ az ember külső megjelenésétől, hangerejétől, hatalmától, hanem az egyéniségében rejlik. Belőle sugárzott. Szigorú, emberséges, jó tanító bácsi volt. Igazságosság és minden ember felé egyaránt megnyilvánuló segítőkészség jellemezte, akit szerettek a tanítványai. Korrekt és következetes volt. Ők nemcsak az iskolában dolgoztak, de ott is laktak, otthon voltak az iskolában. De otthon voltak Ajnádon is, a közösségben, aktív formálói és részesei voltak a közösségi életnek, az ünnepnapoknak és a munkás hétköznapoknak egyaránt.
Egykori közösségformáló tevékenységeik között megemlíthető az ajnádi kultúrház építésének kezdeményezése és lebonyolítása, a citeraegyüttes, a népi varró-és szövőkör, a dalárda, színjátszókör és néptáncegyüttes létrehozása, különféle népmozgalmak és kalákák megszervezése. Segítette a helytörténeti kutatást, a múlt feltárását különféle régi újságokkal, leírásokkal, amelyek megjelentek az ajnádi monográfiában. 2000-ben megszervezte a Vacsárcsi Közbirtokosság újraalakulását, majd elnöke volt 2003-ig. Alapító tagja és vezetője volt a vacsárcsi Szent Benedek Alapítványnak, amelynek célja az időskorú, nehéz helyzetben levők, fizikai, lelki vagy anyagi rászorultak megsegítése volt. A községben több alkalommal szervezte és támogatta az idősek napját.
Nyugdíjas éveiben is szeretett visszajárni Ajnádra, hogy egykori tanítványaival találkozzon kortárstalálkozókon, ünnepségeken vagy éppen temetéseken, ahol búcsúztató beszédeket mondott. Munkájuk elismeréséül 2011-ben az ajnádi Szent István-díjjal tüntették ki.
Az ő földi látogatásának összefoglalása lehet ez:
„Íme arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmisség előtted. Mintegy lehelet, annyit ért minden ember, aki élhet. Árnyékként jár itt az ember. És bizony hiába vesződik, gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatunk, Uram? Egyedül Benned reménykedem”.
Ez a reménység volt az, amely újra munkálkodott a mi kedves tanító bácsinkban. Hihetjük, vallhatjuk, mondhatjuk, ő ugyan néma marad már, nem nyitja ki a száját tanításra, szólásra, kedélyes beszélgetésre, de az Isten munkálkodik. Munkálkodik az ő eddig elmondott szavai, cselekedetei által és munkálkodik bennünk is.
Emlékeinkben megőrizzük a felejthetetlen egyéniséget, a mosolygós, mindig barátságos arcát, és azt a képet, amelyet Lukács Márta Gyertya című verse helyettem megfogalmaz:
„Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,
Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve.
Olykor küzd az áramlattal,
És titokban sír talán,
Aztán ismét bíztat, hitre
Serkent, szinte megnő lángja,
Hogy rohamosan csökken, fogy,
Sőt csonkig ég, nem is bánja.
Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.”
Kedves Tanító bácsi!
Köszönjük munkádat, fáradságodat, küzdelmedet és tanításodat.
Isten veled, nyugodj békében!
Szatmáry (Kerekes) Zsófia
(Elhangzott Bíró László nyug. igazgató-tanító temetésén, 2016. május 10-én, Csíkvacsárcsiban)
