Ezekben a napokban – mindenszentek és halottak napja körül – figyelmünk elhunyt szeretteink felé, a temetők csendje felé irányul. Feldíszítjük a sírhelyet, mécsest gyújtunk és elhelyezzük az emlékezés virágait, koszorúit. Halkan imáinkat mondjuk, közben egy szerető kéz simogatása, egy arc jellegzetes mosolya, szelíd hangja jut eszünkbe. Hiányoznak ők közülünk, mert itt a földön szegényebbek lettünk távozásukkal. Mégis úgy érezzük, hogy az a szeretet, jóság, törődés, amit tőlük kaptunk és most felidézünk, valamelyest pótolja ezt a hiányt. Ahogy az ókorban vallották: “amíg szeretünk, emlékezünk; amíg emlékezünk, szeretünk.”
„Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.
S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: “Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!”
/Gárdonyi Géza: Ha meghalok – részlet/
