Ezekben a napokban figyelmünk a földi mulandóságra és az ebből fakadó emlékezésre irányul. Temetőinkben tisztogatunk, díszítünk, gyertyát gyújtunk, imádkozunk, s közben emlékezünk előttünk járó szeretteinkre: családtagjainkra, ismerőseinkre. Miközben készülünk, miközben felidézzük arcukat, emlékezetes hangjukat, jellegzetes mozdulatukat, arra is gondolunk, hogy életük és egész egzisztenciájuk ajándék volt, ahogy a mienk is az. Ajándék a kisközösségnek, a családnak és a nagyobb közösségnek, a falunak. Így amikor temetőnkben emlékezünk, akkor gondoljunk közösségünk elhunyt tagjaira is, mindazokra, akik gazdagították létükkel, munkájukkal közösségünket, s talán akiknek sírján már nem ég gyertya, vagy nem díszíti színes krizantém.
Amikor emlékezünk, amikor a fájdalom könnyeit hullatjuk, a hiány és a bánat fohászait mondjuk, akkor vigasztaljon a hit és a találkozás reménye. S bár vándorok vagyunk itt a földön, mégiscsak egy nagy Úrnak vendégei vagyunk.
