Minden évben eljön az a nap, amikor tekintetünk, figyelmünk a temetők csendjére és mindazokra irányul, akik előttünk jártak az élet útján. Már Halottak Napját megelőzően megtakarítjuk és feldíszítjük a sírokat, elhelyezzük a kegyelet virágait, meggyújtjuk az emlékezés mécseseit. Az emlékezésben ott a mérhetetlen fájdalom, a veszteség, az űr, a magunkra maradottság érzése, amit egy hitvestárs, édesanya, édesapa, gyermek, testvér, barát, rokon távozása okozott. Ez az emlékezés könnyeket csalogat szemünkbe. A sír körül összegyűl a család, felidézzük az elhunyt emlékét, imádkozunk és valahogy megérezzük azt, hogy ilyenkor elhunyt szeretteink közelebb kerülnek hozzánk. Értelmet nyer a mondás „csak az hal meg, akit elfelednek, örökké él, akit igazán szeretnek.”
Mégis, hiányoznak ők… nap mint nap, hiszen üres lett a helyük a családban, a rokonságban, a közösségben. Kőbe vésett fájdalom: az elmúlás. De a feltámadás reményében hisszük, hogy egyszer viszontlátjuk őket!
