Tisztelt ünneplő Közösség!
A Szent István Szervezet nevében én is szeretettel köszöntöm mindazokat, akik az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepségén megjelentek.
Évek óta figyelem ezeket a megemlékezéseket: Magyarországon és nálunk, Erdélyben ez egy olyan ünnepi alkalom, amikor többnyire politikusaink szólalnak fel, politikai üzeneteket fogalmaznak meg, üzengetnek a pártok egymásnak, uszítják egymás ellen az embereket, s valahogy úgy érezzük, hogy elsikkad a lényeg: a szabadság hőseire való emlékezés.
Amikor felkértek, hogy emlékezzek a hősökről, akkor már tudtam, hogy nem politizálni, nem üzengetni akarok. Sokkal inkább a nemzet nagy hőseit: Petőfit, Batthyányt, Irinyit, Vasvárit, a 13 aradi vértanú-tábornokot, a kivégzett vezetőket akarom idehozni és melléjük állítani-gondolatban-a mi hőseinket, vértanúinkat. Mert március 15-e az egész nemzet ünnepe, mindenki ünnepe, mert nincs kisebb vagy nagyobb életáldozat.
S miért akarom ez alkalommal kiemelni az ajnádi hősöket? Elsősorban azért, mert ünnepeinkben sokszor megfeledkezünk a helyi, saját őseinkről, akik ugyanúgy ott voltak és életüket adták a hazáért, a szabadságért. Az 1848-as szabadságharcban résztvevő ajnádiak névsorát nem ismerjük, sajnos nem maradt fenn, hogy hányan és hol, milyen körülmények között vesztek oda. Sok mindent tudunk a ’48-as székely ellenállásról: pl. az agyagfalvi nemzetgyűlésre /amely ’48. október 16-án volt/ 60 ezer fegyveres székely gyűlt össze. A kezdeti sikerek után jöttek a vereségek, s végül november végén már csak Háromszék állt ellen, Erdély többi részét az osztrák császári csapatok szétverték.A székelyek ellenállását Háromszéken Gál Sándor ezredes, Berde Mózes kormánybiztos és Gábor Áron vezette. Háromszék ellenállása, lehetővé tette, hogy a végveszélybe került 1848–49-es forradalom és szabadságharc tovább folytatódjon.
S még egy epizód a szabadságharc történetéből: Agyagfalván megfogadták a jobbágyfelszabadítás mellett a románokkal és szászokkal való összefogást. Erre fel több vegyeslakosságú vidéken a románok megtámadták a védtelen magyarokat, és tudjuk, hogy Fehér megyében, Gyulafehérvár környékén, vagy Maros-Torda környékein valóságos népirtás folyt. 28 faluban többezret végeztek ki, olyan falvak is voltak, hogy teljesen kiirtották. Így változott meg sok helyen, a szórványban az etnikai arány, az elrománosodás kezdetei ezek voltak, előkészítve egyben a trianoni országrablást is. És a román történetírás Avram Iancuról és Axente Sever ortodox püspökről, mint nemzeti hősről beszél.
Mi nem tudjuk, kik voltak az ajnádi áldozatok, de biztosra vehetjük, hogy voltak, mert akkor volt összefogás, és szabadságukért áldozatot vállaltak.
A szabadságnak voltak ajnádi áldozatai a XX. században is. Sajnos, az első világháborúban elesett katonák névsora sem teljes a nemrég felállított emlékművön. (De tudjuk azt, hogy például azok, kik 1895-ben születtek 27-en bevonultak a frontra, s ez csak egy generáció). Itt kell szóvá tennem – többen le is írták már-, hogy Ajnádon helytelenül írták fel a világháború idejét, ide az Emlékoszlopra, 15-öt át kell javítani 14-re, reméljük, kerül valaki, aki ezt ki tudja javítani.
A II. világháborúról már többet tudunk, élnek még, hála Isten, akik tudnak ezekről a borzalmas időkről beszélni. Nem véletlen használják olyan kifejezően azt, hogy II. világégés, mert a falu nagyrésze elégett, a lakosság menekült. S a menekülőbe, a kilátástalanba indultak, valószínű sokan nem remélték, hogy még egyszer viszontlátják ezt a tájat. De a szülőföldjükhöz ragaszkodó ajnádiak hazatértek, és a hamuból egy új életet kellett felépítsenek. A mai, modern ember fel sem tudja fogni azt, amit elődeink elszenvedtek. Csak megsejti, amikor nagyszüleink erről beszélnek, szemükben összefut a könny, mikor elmondják, hogy még a földet is megcsókolták hazatértükkor.
Tisztelt Ünneplők,
engedjék meg, hogy a mai megemlékezésen egyvalakit névszerint is kiemeljek: ő is a szabadság áldozata volt, börtönviselt, egyházáért, hitéért, híveiért mindig kiállt… 32 éven keresztül Csutak László, Ajnád plébánosa. Nemrég találtam meg életrajzát, mely alátámasztja állításomat:
“1919. október 19-én született többgyermekes családból, Csíkszentgyörgyön. Az elemi iskolát szülőfalujában, a felső osztályokat Csíkszeredában végezte. A gimnáziumot Budapesten végezte. A teológiát Gyulafehérváron kezdte, Szegeden folytatta és Kolozsváron fejezte be. 1944. május 18-án szentelte pappá Márton Áron püspök atya a kolozsvári Szent Mihály templomban, amikor a zsidók védelmére kelt. A jövőt mérlegelő püspök így szólt a fölszentelendőkhöz, de Erdély papságához is: „Kedves fiaim! Két hónappal ezelőtt, amikor a szerpapságot adtam föl nektek, azt mondtam: lehet, hogy a vértanúságra avattalak föl titeket. S ezt megismétlem most is: lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni titeket; lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségetek. De a szent hivatalunkkal járó kötelesség teljesítésétől nem riaszthat el sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés, a börtön nem szégyen, hanem dicsőség. Krisztus követségében jártok, induljatok hát útra bátran, fölemelt és elszánt lélekkel, legyetek az igazság védői és a s z e r e t e t apostolai.”
Föl s z ent e l é s e ut án Kézdiszentkereszten, 1946-tól Kolozsvár Szent Péter, majd a Szent Mihály plébánia káplánja. 1952 óta Marosillyén plébános. Szentelése után tíz évre vált valóra, amit Márton Áron püspök atya a fölszentelésekor mondott. 1954-ben letartóztatták több kolozsvári és környéki pappal együtt. Majd 1956. március 19-én 11 pap és Dénes Szeréna szociális testvér fölött mondtak Ítéletet. Csutak Lászlónak az volt a „bűne”, hogy futárszolgálatot teljesített és titkos iratokat terjesztett letartóztatott társaival együtt. Hat év volt a büntetésük, különböző börtönökben töltötték le. A hat év leteltekor Csutak atya örvendezve gondolt szabadulására,, de a szabadság helyett „adminisztrációs” fogvatartás várt rá. Baragani-ban félig földbe ásott, vályogból készült zsúpfedeles kunyhót jelölték ki tartózkodási helyül. Ez a megpróbáltatásokkal és szenvedéssel járó évekhez viszonyítva, aránylag könnyebbséget jelentett. 20 ár földet kapott, ahol veteményt és kukoricát ültethetett. A rokonlátogatás is meg volt engedve. Márton püspök is segítette. Csutak László börtönben szerzett tüdőgyengeségét egy megvásárolt kecske tejével igyekezett meggyógyítani. 1964-ben szabadult és Csíkszentmihály-Ajnád egyházközségébe került plébánosnak. Itt érte meg aranymiséjét. Hűséges szolgálatát az egyik legnagyobb papi kitüntetéssel jutalmazták pápai káplán címmel. A legnagyobb jutalmat az Úr Jézustól kapta, akiért elszenvedte a büntetést és helytállt több mint fél évszázadon keresztül. 1995. április 3-án hunyt el. Hívei kérésére, Jakubinyi érsek úr a szentmihályi templomkertben temette el.
Büszkék lehetünk, hogy a XX. században ilyen helytálló, az emberi jogokért harcoló papja volt, Csutak atya egyszerűségben, alázattal, lelki gazdagságban szolgálta Ajnádot is, az igazság védőjeként, a s z e r e t e t apostolaként és a szabadság áldozataként.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Az 1848-as forradalomnak, az első és második világháborúnak adott áldozatból, úgy gondolom, Ajnád is kivette a részét. Ezért hozom gondolatban ma őket ide, legyenek velünk, mert életüket a szabadságért áldozták. Mondhatnám azt is, hogy értünk is áldozatot hoztak, ők az utódokra is gondoltak, s hogy ma itt vagyunk és szabadon vagyunk itt, azt a vértanúinknak nagyban köszönhetjük. De ugyanakkor gondolok az odaveszett katonák családjaira is, özvegyekre és árvákra, akik szintén megszenvedték a férj, az édesapa elvesztését. Ők mindannyian vértanú-katonák, családtagok és börtönviseltek, ők mindannyian a szabadság áldozatai voltak.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Bogos Róbert
/Elhangzott 2011. március 13-án Ajnádon, az 1848-49-es szabadságharc és forradalom emlékére szervezett ünnepségen./
